Kálmán Lénárd: Vasváris évek, a vasváris szellem

2004. szeptember 1. egy szerdai napsütéses nap volt, talán pár felhő is volt az égen, egy kis szellő is suhant a Gutenberg utcában, a Bartók tér sarkán még csokit is osztogattak (egy gumilabdával együtt – azóta is megvan, mint az első vasváris nap emléke) és sok idegen ember igyekezett egy sárga épületbe. Ezzel a nappal egy új korszak kezdődött, a sárga épület a második otthonom lett, a sok idegen ember pedig a második családom. A suli is hálásan őrzi emlékeit falain: tablók, mint családi fényképek, és nem beszélve a „büszkeségeink faláról”. Emlékszem, az első nap megálltam ebben a bizonyos lépcsőfordulóban, és néztem ezt a falat. Elsőnek ismerőst kerestem, majd értékeltem, mekkora dolog is ez. Pár ismerős felfedezése mellett az akkori igazgató-helyettesünket, a jelenlegi igazgató asszonyt is felfedezni véltem. Az álmommá vált, hogy helyet kapjak én is ott, némi hiúságból talán, de leginkább azért, hogy a kapcsolatom a sulival ne egy szimpla „én is oda jártam” legyen. Az álomból cél lett, a célból pedig megvalósulás.

Arra a 4 évre, amit ott töltöttem, örömmel gondolok és azóta is vissza-visszajárok, nem tudok elszakadni az öreg sulitól, volt tanárom/mentorom, Marschalek Norbert fogalmazott úgy, hogy örökös Vasvári-tag vagyok ott, csak a VIP kártya hiányzik már  a nyakamból, hiszen sok sulis eseményre visszalátogattam, olykor testnevelés órára is benéztem.

Emlékszem, általános suliban minden tanár azt várta, hogy gimnáziumba menjek, mert a jó tanulóknak ott a helye. Én makacs voltam, nem hagytam magam és meghoztam a döntést: belépek a közgazdaság kiskapuján (és nem zavartak ki)… jól döntöttem, és azóta is haladok beljebb ezen az úton, mert a kedvet az első szakmai órákon megteremtették rá. Amit ott kaptam, azt nem lehet egy sima „köszönömmel” elintézni, hiszen nem csak emlékeket és barátokat adott, hanem lehetőségeket, amelyekkel élni lehetett: ösztöndíjak, mentor program, közvetlen tanárok, „házi” versenyek, országos versenyek, és még sorolhatnám tovább. A sulinak ezen felül van egy remek adottsága: fizikailag nem nagy, de amit képvisel, az annál nagyobb. A mai napig a fölöttem 2-3 évvel járók, vagy éppen az alattam járók az utcán felismernek és köszönnek, vagy éppen fordítva. Remek érzés, amikor az ember vállát megfogják egy szórakozóhelyen (nem a kidobók, az más sztori lenne) és jön a kérdés: „te is vasváris voltál, ugye?”, és jön a mosoly, a nevetés, a köszönés, a koccintás, olykor egy-két sztori. A portás bácsiról nem is beszélve, aki évek után is megállított épp a suliban töltött nosztalgiázásra érkezésemkor, nem azért, hogy kitessékeljen, hanem megérdeklődje: „hogy vagy? mi van veled?” Mindez megteremti az ember számára a maga sztárságát, csak épp nem követnek paparazzik, és nem kérnek autogramot, de az ismertség hasonló.

További élményt jelentett számomra az is, hogy jártam a „régi” Vasváriba, ott lehettem az átalakulás folyamán, majd tanultam a megújult suliban. Az átalakulás szenzációs, az épület korai fényében tündökölhet, így aki 20 éve idejárt és visszajön, úgy érezheti magát, mint régen, csak már több tabló van a falon. A 95 éves születésnapján is volt részem jelen lenni, mint „jelenlegi Vasváris tanuló”. Az ünnepség során tudatosult bennem a suli szép múltjának jelentősége. Az „öreg” diákokkal ünnepelhettem, akikkel a beszélgetés során kiderült, hogy ők is úgy éreznek a suli iránt, mint én most. Fura érzés a tudat, hogy az iskola 100 éves lett, és én ebből 4 évet ott tölthettem, a 100-as számnak apró része lehetek.

A sulis évek gyorsan elteltek, de nem nyomtalanul. Jól éreztük magunkat, látványosan, hiszen olykor gyerekekké változtunk és vonalfogócskáztunk, egy galacsin és egy seprű elég volt ahhoz, hogy baseballt játszunk, vagy éppen az első emberekként menjünk ki hógolyózni. Az évek teltek, az élmények gyarapodtak, a tanárokkal barátságok születtek. A 4 év nem tűnik soknak, de amit az alatt átéltem, és amit kaptam, az annál többnek…

Kálmán Lénárd, Vasvári-díjas egykori vasváris